Blog : Napló a Karib Tengeren - Egy Kalózkapitány memoárjai |
Napló a Karib Tengeren - Egy Kalózkapitány memoárjai
Rachel 2007.06.20. 18:58
5., rész - Nevek és mendemonda
Az aranyló napsugarak lomhán nézelődtek ki a horizont alól, lassacskán betöltve az egész hajót szétáradó melegséggel. A víztükör csillogott a hullámok tetején, ahogy a nap rávetette fényét. A kapitánynak nagy szerencséje volt, hogy előbb felkelt, mint Elizabeth. El sem tudta volna képzelni, mit szólna, ha tudná, egymás mellett aludtak...
Kimászott – pontosabban kiesett – az ágyból, majd kissé álmos tekintettel odakecmergett az asztalhoz. Meghúzta a rajta álló rumosüveget, majd – a palackot a kezében pihentetve – elindult a fedélzetre. Felöltöznie nem kellett, le sem vetkőzött. Egyedül a kalapját tette rá a fejére, miközben kisétált az ajtón. Körülnézett, ébren van-e már valaki, és miután megállapította, hogy nincs, dülöngélve felbotorkált a lépcsőn, majd a kormányhoz lépett. Újra belekortyolt a kezében lévő üvegbe, aztán felnyitotta különös tájolóját. Az csak imbolygott, bár időzött két irányba. Délre, (amerre a kabinok vannak) és Északkeletre.(amerre valami más...) Elfordította a kormányt, és a szél máris sebesen repítette őket az utóbbi égtáj felé.
A kapitány elmerült a gondolataiban, az árboc felé nézve, ami tökéletes hátteret szolgált észjárásainak, ahogy a szél lobogtatta a vitorlákat. Aztán elkezdtek szállingózni a matrózok a fedélzetre, és kezdték a mindennapi teendőjüket. Végül bekövetkezett, amiről a kalóz kissé félt; Elizabeth is felébredt. Ezt onnan állapította meg, hogy egy sikoly hangja ütötte meg a fülét, a kabinja felől. Azt még nem tudta, kétségbeesett, avagy dühös, de azt tudta, hogy ebből még nagy kalamajka lesz.
-Jack Sparrow! –ordította a lány, miközben döngő léptekkel a fedélzetre tartott. – Elárulnád, hogy mit kerestem a te ágyadban!? –állt meg az elsomfordálni készülő férfi mögött, csípőre tett kézzel, mire az felé fordult.
-Elizabeth! Örülök, hogy látom! Hogy aludt? – vigyorgott a kapitány, majd ki akarta kerülni a lányt, de az eléállt.
-Magyarázatot követelek.
-Hát...tudja...szóval...amikor egy..medvebocs...igen! Ez az, medvebocs! Szóval, amikor egy medvebocs, kissé távolabb alszik el az édes kis pofijával a társaitól, akkor a medvemama odahurcolja a fészkükbe, a testvérei mellé, hogy együtt aludjanak, és...
-Mr. Sparrow. Mit akar ezzel mondani? –vonta össze szemöldökét szúrós tekintettel Elizabeth.
-Kééérem, Elizabeth, ne nehezítse meg a dolgom! Elaludt a korlátról ledőlve, és én bevittem, mert nem akartam, hogy kiessen a hajóról. Még jóllaknának a tengeri élőlények! –játszotta a szerepet a kapitány. Ám később rájött, hogy most messzire ment... Túlságosan is. Erre az arcán csattanó hatalmas pofon emlékeztette, ami után következő nyitott szájú mélázásából cipők hangos koppanásai derítették ki.
-Kapitány... Jack...-kezdte Mr. Gibbs.
-Cs! Egy-szót-se! Egyetlen szót se...-felelte behunyt szemekkel a férfi, majd dülöngélve a kormányhoz ment, és folytatta a vitorlák bámulását.
Már délután körül járt az idő, amikor egy hajó siklott el mellettük. A hajón látszólag nem volt senki. Sem élő, sem holt. A vitorlák szakadtak voltak, zászló nem volt az árbocon.
-Miféle hajó ez? –kérdezte döbbenten egy matróz.
-Fogalmam sincs, de annyi szent, hogy nem túl vidám a legénység. Van egyáltalán rajta valaki? –jegyezte meg Mr. Gibbs.
-Hát, ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha átmegyünk. –mondta Elizabeth, majd felmászott a korlátra, és megfogott egy kötelet.
-Várj! Veszélyes lehet. Különben is, adtam rá engedélyt? –vonta fel a szemöldökét Jack, egy halvány mosoly kíséretében.
-Egy: Semmi közöd hozzá, hogy veszélybe kerülök. Kettő: Nem emlékszem, hogy kértem volna az engedélyed, vagy a parancsot. –vágott vissza szúrósan Elizabeth
-Ez az én hajóm. És amíg itt tartózkodsz, addig kötelességed eleget tenni ennek.
-Nem, már nem tartózkodok ott. –gúnyolódott a lány, miközben átlendült a hajóra. Amint letette a lábát a fedélzeten, visszanézett a Gyöngyre. Ott semmi nem mozdult.
-Na mi van, nem jönnek? –kérdezte
-Ők az én hű legénységem. –húzta ki magát Jack – A parancsomra várnak, és anélkül, nem mennek át. Indulás!
Senki nem mozdult.
-Kapitány... nem tartom én ezt jó ötletnek! Főleg hogy egy nőt kövessünk...
-Mr. Gibbs. Ez parancs!
-Igenis! –mondta a kalóz, majd követte a lány példáját. Utánuk ezt tette még legalább 7 matróz, a többi a Gyöngyön maradt.
-Rendben! Ti itt maradtok, és őrzitek a hajót. De most nem mentek ám sehova! Még csak nem is gondoljatok az esküre! Még egyszer nem hajóztok el az én kicsikémmel... –mondta Jack, majd ő is átlendült a másik hajóra.
-Nah! Akkor induljunk! –bólintott Elizabeth, majd előreszegezett karddal elindult a fedélközbe. A többiek követték.
Lassú, csendes léptekkel, elővigyázatosan körbejárták a hajót, de sehol nem találtak senkit. Amikor visszatértek a fedélzetre:
-Hát nekem halvány lila gőzöm sincs, hogy mi lehet ezen a hajón. Van valakinek valami ötlete? –kérdezte Elizabeth, bár választ nem kapott – de valahogyan... nem is várt.
-És most mi a teendő? –kérdezte egy matróz
-Most...? –szólt a kapitány, miközben a homlokát ráncolta, összevonta szemöldökét, és a szakállát simogatta az eget kémlelve. –Most... páran itt maradnak, és velünk jönnek ezzel a hajóval. Majd eladjuk valahol, és az árán veszünk...
-Rumot?
-Igen! Azt! Rumot.
-Aaah... –sóhajtott gúnyosan Elizabeth, majd szemét forgatva visszament a Gyöngyre.
*
Már kezdett sötétedni, ugyanis nyolc óra volt, a mécses és lámpaoltási idő. Mindenki nyugovóra tért, vagy csak próbált nyugovóra térni. Kivéve egyvalakit...
Az az egyvalaki a fedélzete sétált, és gondolkozott. Aztán megállt a kormánynál, és kémlelte a már alig látszódó horizontot. Addig nézte, amíg végül teljesen el nem nyelte a sötétség. Aztán pedig kinyitotta tájolóját, ami megint ugyancsak két irányba mutatott. Amint megunta, hogy nézze a különös műszer imbolygását, becsukta azt, majd leült a lépcsőre, és gondolkozott. Ám ekkor csendes léptek zaja hallatszott, egyre közelebbről. Amint a hang megállt, a kapitány felnézett, és egy fényes szempárt látott, mosolygó arccal keretezve.
-Mr. Sparrow! Mit keres még idekint, ilyen későn? –kérdezte a lány.
-Áh, Elizabeth, örvendek a találkozásnak. Csak gondolkoztam.
-És mégis mind gondolkozott, egy ilyen rettenthetetlen kalóz?
-Hát...honnan tudjam, hogy elmondhatnám-e önnek?
Elizabeth sóhajtott, majd hirtelen lezuttyant a kapitány mellé.
-Nem kell elmondania. Van joga a titkokhoz. Ahogy mindenki másnak.
-Kíváncsi volnék, vajon önnek milyen titkai vannak –hajolt közelebb Sparrow a lányhoz.
-Sokfélék... De azért titok, mert senki nem tudja, nem de bár? Különben már nem is lenne titok.
-Pontosan tudom, mire céloz. –bólogatott a kalóz – de mégis, elárulhatna valamit magáról. Hisz nem is ismerem. Ha már a hajómon utazik, meg kéne ismerkednünk.
-Mr. Sparrow... ehhez még kéne pár üveg rumot innom... –nézett rá a kalózra Elizabeth.
-Ez megoldható –felelte könnyedén a kalóz, majd hirtelen felpattant, és elsietett. De alig egy perc múlva, már két teli rumosüveggel a kezében tért vissza.
-Parancsoljon, Lizzie... –mondta, majd átnyújtotta az egyiket a lánynak. Az pedig, mint aki egy hete nem ivott, meghúzta a feléig. A kapitány csak nézett, tátva maradt szájjal, majd követte a lány példáját, és ő is ivott jópár kortyot.
-Tudja, van egy titkom, amit elmondhatnék. –felelte a lány vigyorogva.
-Hát tegye, Elizabeth.
-Na, épp ez az! A nevem nem Elizabeth... csak az apám hívott így, miután... –de ekkor a lány szava elakadt.
-Nem kell elmondania.
-Miután anya meghalt. Őt hívták Elizabeth-nek... Az én igazi nevem Zalen.
A kapitány nem jutott szóhoz. Aztán elmosolyodott, majd megszólalt.
-Zalen... szép név... Hogy mi?? –kerekedtek el a szemei
-Igen, tudom... tudom... a jelentését is, meg a történetét is... meg mindent, amit valószínűleg te is tudsz. –bólogatott a lány
-Miről beszélsz? –kérdezte vidoran a kapitány – én csak azért lepődtem meg, mert így hívták a..a..aaa...-mondta zavarában a kalóz. – de várjunk csak, miről is beszélsz? -vonta össze szemöldökét.
-Ne keress kitérőket! –felelt a lány, de amikor látta, hogy a férfi nem enyhül, sóhajtott egyet, majd belekezdett mondókájába.
-Réges régen, élt egy nő, aki finom úri hölgy volt, de egyszer elrabolták a kalózok. Akkor aztán a tenger istennője megajándékozta varázserővel, aminek köszönhetően bosszút állt minden kalózon, aki, őt elrabolta, vagy bántották. A bosszút állás mindössze annyi volt, hogy örök kárhozatra ítélte őket, és szétdarabolt testrészeiket külön-külön bezárta a 6 titkos ládába, hogy szenvedjenek.
-Mindössze?? –hitetlenkedett a kapitány, de aztán a lány szúrós pillantására inkább abbahagyta.
-Aztán levette róluk a halhatatlanságot, és így meghaltak. A 6 ládába pedig hat medált rejtett. Kettő aranyat, három ezüstöt, és egy törékeny gyémántból készültet. Ezek közül háromra varázsigét bocsátott: egy aranyra, egy ezüstre, és a törékeny gyémántra. Ezek után kalóz lett, és a kincset, amit egész életében szerzett, egy templomba zárta, a legféltettebb holmijával együtt, ami valaha a birtokában volt: az életfa magját. A templomot bezárta, és csak a három varázs medál segítségével nyílik a kapuja. A medálokat elrejtette, a világ különböző pontjaira, mindegyikhez egy verset írva. Aki megtalálja, azé lesz Zalen összes kincse, és az életfa magja. Az életfát egy aranytálnyi tengervízbe kell ültetni, és akkor kinő egy csöppnyi facsemete. Aki annak a leveléből nyert nedvet megissza, az meggyógyul minden betegségéből, és akár halhatatlan is lesz.
Amint Elizabeth (illetve Zalen) befejezte a mesélést, a Sparrow elgondolkozott. Pár percnyi töprengés után megszólalt:
-És a versek vezetnek el a medálokhoz? Ismered őket?
-Csak az egyikét, a törékeny gyémántét.
-Elmondod?
-„Törékeny a kincs, mint az én szívem, ott keresd, utódom, ahol elrejtettem. Tudni fogod, merre lesz a helye, benne van a törékeny szívedbe.”
A kapitány csak hümmögött.
-No mindegy, erről ennyit. Biztosan csak mendemonda –mondta, majd meghúzta az üvegét.
Zalen bólintott, de máshogy gondolta... majd ő is ivott a rumból.
-Zalen...-szólt a kapitány.
-A nevemen szólított. Jack...
-Igen. És ön is. Úgysejtem, eddigi találkozásunk óta, először mondta ki a nevemet. Mindig mást mondott. Elvégre mindegy, már egy kicsit jobban ismerjük egymást. -Ahogy mondja, Jack. –mondta Zalen, majd a férfi vállára hajtotta a fejét, és mély álomba merült.
|